Forrás: — Stephen Covey, The 7 Habits of Highly Effective People, 173

Néhány éve egy nagyon érdekes élményben volt részem egyik fiammal és a delegálással kapcsolatban. Egy családi összejövetelen a célkitűzéseinket gyűjtöttük össze, hogy megvizsgáljuk mennyire vannak összhangban a terveink az értékeinkkel. Az egész család jelen volt.

Felállítottunk egy nagy fekete táblát és összeírtuk a céljainkat, a kulcs-dolgokat amiket szeretnénk elérni és a tennivalókat melyek ezekből következnek. Ezután önkénteseket kértem, akik elvégzik a feladatokat.

„Ki szeretné a jelzálogot fizetni?” – kérdeztem. Rajtam kívül senki sem jelentkezett.

„Ki szeretné fizetni a biztosítást? A kaját? Az autókat?” Úgy tűnt monopóliumom van ezeken a területeken. Ahogy haladtunk végig a listán feladatról feladatra, egyértelművé vált, hogy anyának és apának legalább 60 órás munkahetei vannak. Ezt tudatosítva a további feladatok már kezdtek egyéb gazdára lelni.

A 7 éves fiam a kert gondozására vállalkozott. Mielőtt neki adtam volna a feladatot, egy alapos edzésnek vetettem alá. Szerettem volna, ha teljes mértékben tisztában van azzal, hogy milyen is egy jól ápolt, jól gondozott kert. Elvezettem ezért a szomszédhoz.

„Nézd fiam”, mondtam. „Látod milyen zöld és tiszta a szomszéd kertje? Ez lenne a cél: zöld és tiszta. Gyere nézd meg most a mi kertünket. Látod a sokféle színt? Ez nem zöld. Zöld és tiszta az, amit szeretnék. Hogy hogy éred el azt hogy zöld legyen – rád bízom. Bármit megtehetsz, kivéve azt hogy befested. Elmondom azt is, hogy én hogyan csinálnám, ha rajtam múlna.”

„Hogy csinálnád Apa?”

„Beállítanám a permetezőrendszert. De használhatsz vödröt vagy csövet is. Nekem mindegy. Ami fontos csupán az, hogy zöld legyen. Érted?”

„Értem.”

„Beszéljünk most a ’tisztáról’ fiam. A tiszta azt jelenti, hogy nincsenek szanaszét szemetek – se papír, se szalag, se csont, bot vagy bármi egyéb. Elmondom hogy csináljuk. Tisztítsuk meg a kert felét most hogy láthassuk a különbséget.”

Így hát fogtunk két papírszatyrot és összeszedtük a szemetet a kert egyik feléből. „Na most nézd meg ezt az oldalt. Nézd meg a másikat is. Látod a különbséget? Ezt nevezem én tisztának.

„Várj!” szólt. „Látok ott egy papírt a bokor mögött!”

„Ó nagyszerű! Én nem is vettem észre ott azt az újságot. Jó szemed van fiam.”

„Mielőtt eldöntenéd hogy elvállalod -e ezt a feladatot, hadd mondjak el még néhány dolgot. Azért teszem ezt, mert miután elvállaltad, többé nem mondom el. Ez a te feladatod lesz. Úgy is szokták ezt hívni hogy gondnokság. A gondnokság azt jelenti, hogy ez a feladat mindenestől rád lett bízva. Én rád bízom ezt a feladatot, hogy el legyen végezve. Ki lesz a te főnököd?”

„Te, Apa?”

„Nem, nem én. Te leszel a főnök. Te vezeted magad. Szereted azt amikor Anya és Apa folyamatosan nyaggatnak?”

„Nem szeretem.”

„Mi sem szeretünk nyaggatni. Elég rossz érzés, nem igaz? Tehát te leszel a saját főnököd… Találd ki, ki lesz a segítőd.”

„Ki?”

„Én” Mondtam. „Te vezetsz engem.”

„Tényleg?”

„Így van. Viszont a segítésre szánt időm korlátozott. Sokszor távol leszek. De amikor itt vagyok, te mondod meg nekem, hogyan segítsek. Mindent megteszek amit kérsz tőlem.”

„Oké!”

„Találd ki, hogy ki fog téged megítélni.”

„Ki?”

„Te bíráskodsz önmagad felett!”

„Tényleg?”

„Így van. Kéthetente mi ketten körbesétálunk a kertben és ilyenkor meg tudod mutatni hogyan is áll a helyzet. Mi alapján fogod ezt megítélni?”

„Zöld és tiszta.”

„Ezaz!”

Két hétig edzettem erre a két szóra mielőtt úgy döntöttem készen áll a feladatra. Végül eljött az a nap…

„Megegyeztünk fiam?”

„Megegyeztünk.”

„Mi a feladat?”

„Zöld és tiszta.”

„Mi a zöld?”

Körülnézett a kertben, ami már kezdett azért jobban kinézni. Azután a szomszéd kertjére mutatott. „Annak a színe.”

„Mi a tiszta?”

„Nincs kosz és rendetlenség.”

„Ki a főnök?”

“Én vagyok.”

“Ki a segítőd?”

“Te vagy, amikor van időd.”

“Ki ítéli meg a munkád?”

“Én magam. Kéthetente körbejárunk a kertben és ilyenkor meg tudom mutatni hogy is állunk.”

“Mit fogunk nézni ilyenkor?”

“Zöld és tiszta.”

Két hét és két szó. Úgy éreztem készen áll.

Szombat volt. Nem csinált semmit. Vasárnap…semmi. Hétfő…semmi. Kedd reggel, amint indultam munkába és gurultam le a kocsifeljáróról, végignéztem a sárga, rendetlen kerten. „Holnap meg fogja tenni,” gondoltam magamban. A szombatot még értem, akkor kötöttük a megállapodást. A vasárnap is ok, más dolgok voltak fontosak. De a hétfőt már nem értettem. És most már itt a kedd is. Ma meg fogja tenni. Nyár van. Mi más dolga lehetne?

Egész nap arra vártam hogy hazaérhessek és lássam mi történt. Ahogy befordultam a sarkon, ugyanaz a kép fogadott, ami reggel is. És a fiam ott játszott a parkban az út túloldalán.

Ez elfogadhatattlan. Ideges voltam és csalódott. Két hét edzés és az igéretei után ilyen teljesítményt… A sok erőfeszítés, büszkeség, pénz amit a kertbe fektettünk úgy tűnt mintha a csatornába ment volna. Mindemellett a szomszédom kertje továbbra is makulátlan és gyönyörű volt. A helyzet egyre kínosabbá vált.

Készen álltam arra, hogy kifutófiút neveljek belőle. Fiam, azonnal gyere ide, vedd fel ezt a szemetet! Tudtam, hogy így egy aranytojáshoz jutok. De mi lesz az aranytojást tojó tyúkkal? Mi fog történni az ő belső elköteleződéseivel? Inkább mosolyt színlelve átkiáltottam az utca túloldalára. „Fiam, mi újság?”

„Semmi” válaszolta.

„Hogy haladsz a kerttel?” Abban a pillanatban amikor ezt kimondtam, tudtam hogy megsértettem az egyezségünket. Nem így állapodtunk meg az elszámolást illetően. Nem ebben egyeztünk meg. Ezért ő is jogosnak érezte az egyezség felbomlását.

„Jól, Apa.”

Összeszorítottam a fogam és vártam ebéd utánig. Ekkor ezt mondtam: „Fiam, gyere tegyük azt, amiben megállapodtunk. Sétáljunk egyet a kertben és megmutathatod hogyan is alakul az a gondnokságod alatt.”

Amint kimentünk az ajtón, az álla remegni kezdett. Könnyek törtek elő a szeméből és mire a kert közepéhez értünk már zokogott.

“Ez olyan nehéz, Apa!”

Mi ebben a nehéz? Gondoltam magamban. Nem tettél keresztbe egy szalmaszálat sem! De tudtam hogy mi a nehéz: az önmenedzselés, az önfelügyelet. Így hát ezt mondtam: „Van bármi amiben segíthetnék?”

“Megtennéd, Apa?” szipogott.

“Hogy is szólt az egyezségünk?”

“Azt mondtad hogy segítesz amikor időd engedi.”

“Most van időm.”

Berohant a házba és kihozott két zsákot. Egyet a kezembe nyomott. “Összeszednéd ott azt?”Azzal a szombati kerti-party maradványaira, szemethalmára mutatott. “Rosszul vagyok tőle!”

Megtettem. Megtettem pontosan azt, amit kért tőlem. És ez volt az a pillanat, amikor az egyezség megköttetett. Ez a kert az ő kertjévé vált, az ő gondnoksága alatt. Ezek után csupán két vagy három alkalommal kért tőlem segítséget azon a nyáron. Gondját viselte a kertnek. Zöldebbé és tisztábbá varázsolta mint amire én képes lettem volna. A testvéreire is rászólt ha a legkisebb papírdarabkát is a kertben dobták el.